Jób 3
1 Ezután felnyitotta Jób a száját és megátkozta napját.
Napokon otvori Job usta i prokle dan svoj;
2 Megszólalt Jób és mondta:
poče svoju besjedu i reče:
3 Vesszen el a nap, melyen születtem, s az éj, mely mondta: fiúgyermek fogantatott.
“O, ne bilo dana kad sam se rodio i noći što javi: 'Začeo se dječak!'
4 Az a nap legyen sötétség, ne tartsa számon Isten fölülről s ne tündököljön reája napfény.
U crnu tminu dan taj nek se prometne! S visina se njega Bog ne spominjao, svjetlost sunčeva ne svijetlila mu više!
5 Váltsák magukhoz sötétség és vakhomály, lakozzék rajta felhőzet, ijesszék nappalnak elborulásai.
Mrak i sjena smrtna o nj se otimali, posvema ga tmina gusta prekrila, pomrčine dnevne stravom ga morile!
6 Az az éj – vigye el homályosság, ne örvendjen az év napjai között, a hónapok számába ne jusson.
O, da bi ga tama svega presvojila, nek' se ne dodaje danima godine, nek' ne ulazi u brojenje mjeseci!
7 Íme, az az éj legyen meddő, ne jusson belé ujjongás.
A noć ona bila žalosna dovijeka, ne čulo se u njoj radosno klicanje!
8 Szidalmazzák a napnak átkozói, kik készek felriasztani a leviatánt.
Prokleli je oni štono dan proklinju i Levijatana probudit' su kadri!
9 Sötétedjenek el szürkületének csillagai, reménykedjenek világosságra, de ne legyen, s ne lássa a hajnal szempilláit.
Pomrčale zvijezde njezina svanuća, zaludu se ona vidjelu nadala, i zorinih vjeđa ne gledala nigda!
10 Mert nem zárta el méhemnek ajtait, hogy elrejtette volna a szenvedést szemeim elől.
Što mi od utrobe ne zatvori vrata da sakrije muku od mojih očiju!
11 Miért nem haltam el az anyaméhtől fogva, hogy a méhből kijövet kimúltam volna?
Što nisam mrtav od krila materina, što ne izdahnuh izlazeć' iz utrobe?
12 Miért jöttek elémbe térdek, s miért emlők, hogy szopjak?
Čemu su me dva koljena prihvatila i dojke dvije da me nejaka podoje?
13 Mert most fekünném és pihennék, aludnám, akkor nyugtom volna;
U miru bih vječnom počivao sada, spavao bih, pokoj svoj bih uživao
14 királyokkal s országtanácsosokkal együtt, a kik romokat építettek maguknak,
s kraljevima i savjetnicima zemlje koji su sebi pogradili grobnice,
15 vagy nagyokkal, kiknek aranyuk van, kik ezüsttel töltötték meg házaikat.
ili s knezovima, zlatom bogatima, što su kuće svoje srebrom napunili.
16 Vagy úgy, mint az elföldelt idétlen, nem volnék, mint kisdedek, kik világosságot nem láttak!
Ne bih bio - k'o nedonošče zakopano, k'o novorođenče što svjetla ne vidje.
17 Ott felhagynak a gonoszok a háborgással, s ott nyugosznak a fáradt erejűek.
Zlikovci se više ne obijeste ondje, iznemogli tamo nalaze počinka.
18 Egyaránt gond nélkül vannak a rabok, nem hallják a robottisztnek hangját.
Sužnjeve na miru tamo ostavljaju: ne slušaju više poviku stražara.
19 Kicsiny és nagy ott van, s a szolga szabad az urától.
Malen ondje leži zajedno s velikim, rob je slobodan od gospodara svoga.
20 Miért ad a szenvedőnek világosságot s életet az elkeseredett lelkűeknek?
Čemu darovati svjetlo nesretniku i život ljudima zagorčene duše
21 Kik várják a halált, de nincs, jobban ásnak utána, mint kincsek után;
koji smrt ištu, a ona ne dolazi, i kao za blagom za njome kopaju?
22 kik örülnek ujjongásig, örvendenek, midőn a irt találják.
Grobnom bi se humku oni radovali, klicali od sreće kad bi grob svoj našli.
23 A férfinak, kinek útja el van rejtve, a kit az Isten körülkerített?
Što će to čovjeku kom je put sakriven, koga je Bog sa svih strana zapriječio?
24 Mert kenyerem előtt jön sóhajtásom, és ömlenek, mint a víz, jajdulásaim.
Zato videć' hranu, uzdahnuti moram, k'o voda se moji razlijevaju krici.
25 Mert mitől rettegve rettegtem, az utolért, és a mitől féltem, az reám jött.
Obistinjuje se moje strahovanje, snalazi me, evo, čega god se bojah.
26 Nem volt boldogságom, s nem volt pihenésem és nem volt nyugtom, s jött a háborgás.
Pokoja ni mira meni više nema, u mukama mojim nikad mi počinka.”
