Job 29
1 And Job continued his parable and said,
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Oh that I were as in months past, as in the days when God preserved me;
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
3 When his lamp shone over my head, [and] by his light I walked through darkness;
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
4 As I was in the days of my youth, when the secret counsel of God was over my tent,
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 When the Almighty was yet with me, my young men round about me;
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
6 When my steps were bathed in milk, and the rock poured out beside me rivers of oil! ...
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 When I went out to the gate by the city, when I prepared my seat on the broadway,
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 The young men saw me, and hid themselves; and the aged arose [and] stood up;
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
9 Princes refrained from talking, and laid the hand on their mouth;
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 The voice of the nobles was hushed, and their tongue cleaved to their palate.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 When the ear heard [me], then it blessed me, and when the eye saw [me], it gave witness to me;
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 For I delivered the afflicted that cried, and the fatherless who had no helper.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 The blessing of him that was perishing came upon me, and I caused the widow's heart to sing for joy.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 I put on righteousness, and it clothed me; my justice was as a mantle and a turban.
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 I was eyes to the blind, and feet was I to the lame;
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 I was a father to the needy, and the cause which I knew not I searched out;
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 And I broke the jaws of the unrighteous, and plucked the spoil out of his teeth.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 And I said, I shall die in my nest, and multiply my days as the sand;
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 My root shall be spread out to the waters, and the dew will lie all night on my branch;
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 My glory shall be fresh in me, and my bow be renewed in my hand.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Unto me they listened, and waited, and kept silence for my counsel:
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 After my words they spoke not again, and my speech dropped upon them;
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
23 And they waited for me as for the rain, and they opened their mouth wide as for the latter rain.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 [If] I laughed on them, they believed [it] not; and they troubled not the serenity of my countenance.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 I chose their way, and sat as chief, and dwelt as a king in the army, as one that comforteth mourners.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
